A történet 2012 tavaszán indult...

A helyszín: Füzesabony ... szaporító telep felszámolása ... Hét kicsi árva szabadult a disznóólból, ahol kicsiny életüket tengették. Közülük öten ma már Németországban kaptak új esélyt a boldog életre, ketten pedig kis hazánkban találtak gazdára, Ők ketten: Lea (Aki ma már boldogan él Rékával), és Bambusz...

Eltelt majdnem egy év a történet folytatásáig, mert abban a hitben éltünk, hogy mindenki révbe ért és boldog a saját családjával... Sajnos ismét csalódnunk kellett, vagyis inkább Bambusznak, hiszen válási árvaként ismét a Spánielmentésnél találta magát! És ahogy ez lenni szokott nálam, én azonnal a tettek mezejére léptem. Ahogy időm engedte, autóba ültem és már csak azt vettem észre, hogy az autómban ül egy kicsi, fekete-fehér, félénk és megszeppent spániel fiúcska, azaz Bambusz...

Tudtam, éreztem, hogy Nekem kell a sorsát a kezembe vennem...

Ám a gazdisodására még várni kellett. Az orvosi vizsgálatai során derült ki, hogy az ivartalanítást korábban nem a megfelelő módon végezték el, ezért ismét műteni kell, valamint a fogacskái is nagyon rossz állapotban voltak... Néhány hét alatt minden egészségügyi problémáját orvosoltuk, majd megkapta a megfelelő oltásokat is ...

És hogyan tovább?

Aztán hirtelen jött, a mindent összekuszáló, felborító és komoly kérdés: Mi lesz Bambusszal? Hogyan tovább? Osztottam, szoroztam, átlagot vontam, minden érvet és ellenérvet alaposan átrágtam. Nehéz és komoly döntést kellett hoznom... A mérleg két oldalára felkerültek olyan kérdések, mint: Maradok ideiglenes befogadó, és több ebet segítek gazdihoz?, vagy: Bambuszt örökbefogadom, ezáltal nem vállalhatok több kutyát ideiglenesen elhelyezni, tehát elveszek egy helyet, egy esélyt a többi árvától?... És megannyi megválaszolatlan kérdés, melyekre legalább két válasz is volt... egyet a szív diktált, egyet pedig a józan ész... Néhány átvirrasztott és álmatlanul telt éjszaka után, jó ideiglenes befogadóhoz illően, meghoztam a számára legmegfelelőbb döntést.

Bambusz gazdikereső státuszba lép...

Ekkor még nem sejtettem, hogy az események ennyire felgyorsulnak, és már csak néhány hetünk marad arra, hogy bohóckodjunk, összebújjunk és a kis falkámmal egészek legyünk... Igen: az Én kis falkám! Azaz három édes, drága kutyus, Kiket egyformán imádok, akik hozzám tartoznak, akik az életünk részeivé váltak. Nagyon jól működő kis társaság, ahol a két fiú, Donci és Bambusz, nagyon sokat játszik együtt, valamint Ancsa, aki a maga kiegyensúlyozottságával sosem hagyja, hogy a játékuk túllépjen egy általa megszabott határon...

Lehet, hogy meggondolatlanul, de kijelentettem, ráadásul több ember füle hallatára, hogyha Bambusz utazik Németországba, én bizony megyek Vele, viszem az aktuális utazókat... Egyik nap Spanci hívott, majd közölte Velem, Bambuszt fogadja a német partnerszervezetünk, tehát "megnyertem" az utaztatást az osztrák-német határig...

Az idő pedig vészesen fogyott...

Ekkor kezdett tudatosulni Bennem, hogy ennyi volt, itt a vége, és Bambuszt lehet, hogy soha többé nem láthatom... Teljes összeomlás lett úrrá rajtam és a családomon is. Valószínű, hogy a falka többi tagja is megérezte, hogy az idő vészesen közeledik a búcsúhoz, mert ettől a pillanattól kezdve engedték Bambusznak, hogy sokkal többet legyen Velem, "szó" nélkül a háttérbe vonultak. Kevesebbet igényeltek belőlem, viszont Bambusz jóval többet. Éreztem, hogy meghasad a szívem, hiszen minden tervet valóra akartam váltani, amit Neki szántam, de közben tudtam, hogy az idő mindenre már nem elég...

Az utolsó napunk

Eljött az utolsó együtt töltött napunk. Rengeteget ölelgettem, Ő folyamatosan bújt hozzám, majd úgy döntöttem, hogy a hosszú út előtt még pihenek pár órát... Bambusz mellém feküdt - kérés nélkül -, a mellkasomnak nyomta kicsi fejecskéjét és szép csendben, elaludtunk a szuszogására... Nem sikerült sokat pihennem, hiszen arra ébredtem, hogy Bambusz mellé feljött az ágyunkba Donci és Ancsa is, majd mindketten kényelembe helyezték magukat. Eddig ilyen még soha nem volt, hiszen a hálószobai ágy Nekik tabu. Most nem szóltam rájuk, hagytam, hogy részesei legyenek ennek az utolsó élménynek. Néhány perc csend és nyugalom után Bambusz felpattant és az ágyon hemperegni kezdett Doncival ... Én pedig nem tudtam a könnyeimet visszatartani. Tudtam, hogy ez az utolsó, búcsújátékuk...

Éreztem minden szívdobbanását, és tudtam, nem sokára örökre elválunk

Visszafordíthatatlanul pörögtek a percek, indulni kellett a hosszú útra... Hupfer Zsuzsi vállalta, hogy elkísér, az autót megtöltöttük a mentvényeink fiataljaival és öregjeivel, valamint Bambusszal. Az úton mindenki csendben volt, csak a horkolásaikat hallgattuk, Bambusz elöl utazott ölben... Éreztem minden szívdobbanását, minden levegővételét és tudtam, hogy már csak néhány óra és el kell válnunk... Igyekeztem minden szőrszálat, minden "redőt", minden tappancsot alaposan végigsimítani, hogy megőrizzem az emlékét.

Csak még egy kicsit, csak még egy percet...

És eljött az a pillanat, amitől féltem... Megjött a német szervezet autója... Szépen, csendben, egyesével elkezdtük az ebeinket átadni. Húzni akartam az időt, csak még egy kicsit, de nem volt mit tenni, már csak Bambusz volt az autónkban. Karomba vettem, magamhoz szorítottam és mielőtt könnyek között átadtam volna Őt, megígértem Neki, hogy örökké szeretni fogom, lélekben mindig Vele leszek, majd adtam egy nagy cuppanós puszit a kobakjára, vettem egy nagy levegőt és átadtam a hölgynek, aki tovább vitte Őket Németországba. A hölgy az autóban lévő boxba tette Bambuszt, majd látva, hogy mennyire küzdök a könnyeimmel, átölelt és megpróbált megnyugtatni, hogy nagyon jó helyre kerül.

Nagyon bízom abban, hogy hamar megtalálja Bambusz a Rá váró gazdit, és élete végéig boldog lesz... Legalább annyira, mint a Velem töltött két és fél hónap alatt volt.