Nem tudom, hogy a sors, a véletlen, vagy a tavasz újrakezdő és lezáró ereje okozza, hogy nem mindenki kíván a természet virágzásával együtt virágba borulni. Hanem vannak virágok, melyek még egyszer kinyílnak, de utána örökké becsukódnak. Ilyen virágok az emberek és az állatok is. És Lupilu és Maci, édesanyám kutyája, bár ő Shi - tzu volt. De ez nem számít, nemdebár?

Már a második haláleset az elmúlt hetekben. Ti is nevettek rajtam? Hogy az állatvilág kihunyó fényeire azt írom, „haláleset”? Nemrégiben szólt meg érte egy laikus, fele annyira állatbarát személy hogy „az állatok "megdögleni szoktak”. Jeleztem, hogy tudom, hogy a szakmai és a biológiai nyelv két különböző módon mondja ki az elmúlást. De egy olyan világban, ahol néha már az ember legjobb barátja nem a fajtársa, hanem a háziállata, és ahol időnként mát jobban tisztelik, szeretik és becsülik őket… nem célszerű és elfogadottabb már, hogy „meghalt”? Különben meg oly mindegy, elment és kész. Csak éppen nem szeretem azt a szót használni sem általában, sem részvétnyilvánításkor, mikor az illető zokog a fájdalmában, hogy „sajnálom, hogy megdöglött a kutyád/macskád, stb.”

De nem is a szó a lényeg, hanem az, amit olyankor érez az ember. Egy Igazi Gazdi, a jóravaló, hűséges, törődő társ a sötét órákban sem hagyja magára szenvedő barátját. Kitartóan ül mellette órák hosszát, anélkül, hogy arra gondolna, kárba megy az ideje, lenne jobb dolga is, vagy, hogy felesleges. Ül és vár. Figyeli. Mintha ez a hármas kombináció képes volna meggyógyítani. Időnként ételt és vizet próbál belé diktálni, de vagy nem kívánja, vagy kijön belőle. Órák telnek el és még mindig csak ül, vár és figyel. Persze az orvosi segítségen, a kezelésen túl vannak és ilyenkor mélyen remélik, hogy ér is valamit. Nem a pénz miatt, amit rászántak. Elárulom, még a legszegényebb állatvédő szervezet is erején felül próbál segíteni kis mentvényén, ha az bajba kerül... Hogy hú, de sok megy el a kutyára és mi lesz a többivel? Nem, nem kímélik a pénztárcát. Ahogy bármely Igaz Gazdira igaz, hogy nem a pénz számít, csak az egészség, és az, hogy éljen a szeretett kedvenc. Még a menhelyen is sincs olyan, hogy „felesleges” élet...

De aztán felmerül a gyanú… mi van, ha már nem akar élni? Mi van, ha már csak mi próbáljuk életben tartani, de neki eljött az ideje vagy menne már? Az a legnehezebb, mert bár tudjuk, mi lenne a jó, nem akarjuk elengedni, mert aki szeret, az ragaszkodik. Van, hogy napok is eltelnek ebben az állapotban, mikor az ideg, a bánat, az idő felőrli az embert. Aztán ha még sem jött el az idő, még élni akar, akkor felgyógyul, és mi leszünk a legboldogabbak, leghálásabbak a világon. Ám mi van, ha nem ez történik?

Azt vesszük észre, hogy lassul a légzése. Már alig nyitja ki a szemét. Azzal a tiszta tekintettel néz ránk, ami olyan szép, olyan őszinte, de ez a tekintet annyit sugall: „hagyj elmenni”. Egyre jobban félsz, hogy többé már nem fog lélegezni, nem emeli rád a tekintetét. Bánatosan néztek egymásra. Valahol már tudod, hiába félsz, nincs esélyed és eljött a búcsúzás pillanata. Most az utolsó percekben vagy ki tudja, már napok óta, de folyamatosan búcsúzkodsz tőle, nehogy az legyen, hogy nem tetted meg és ne kelljen ezzel a tudattal élned tovább. Végül elköszönsz tőle.

Mert most már magától hunyja le örökre a szemét... Még egy utolsó pillantás, egy amolyan „minden rendben lesz, ne aggódj értem” üzenet és nincs tovább...