És elérkezett végre, az a bizonyos szerdai nap. Még a nap sem volt fent az égen, de mi már a kocsiban ültünk is elindultunk Budapest felé. A végcél, legalább is számomra Dunaharaszti volt, a Spánielmentés telephelye. Ám előtte várt még ránk fél nap Pesten való bolyongás, le- és felpakolás, de mindez engem teljesen hidegen hagyott: teljesen be voltam zsongva. Hiszen egészen kiskorom óta (azt hiszem, ez a génjeimben van) spánielimádó vagyok – Totónak, a nagymamám spánieljének köszönhetően. Ő volt az én barátom, sokat játszottunk együtt, és mikor örökre elment, a halála nagyon megviselt. Bár időközben mi elköltöztünk, és nem volt napi kapcsolatom vele (sajnos), nem tudtam elképzelni nélküle egyetlen nyaramat sem.

Egyszerűen nem hittem a szememnek...

Szóval, körülbelül 10 óra tájban megérkeztünk a HELYRE: a spanikhoz. Judit már várt minket a kapuban. Mikor beértem, nem hittem a szememnek! Tudtam, hogy rengeteg a kidobott spániel, na de hogy ennyi? Mindenfelé spánielek és „sparheltek" (így nevezzük magunk között a spániel keverékeket, akiknek nagyon rövidke lába van). Miután elrendeztük a csomagokat, bementünk a kapun, hát már csak ez egy élmény volt. Bejutni úgy, hogy közben kb. 60 kutya ugrál rád, és mind arra vár, hogy Őt simogasd, Őt szeresd, egyszerre mosolyra deríti az embert, másrészről viszont szívfacsaró.

Gondolnád, hogy a jutalomfalat osztás milyen nehéz dolog?

Ezek után – gondoltam kis naiv - kiosztom a kezemben lévő nagy zacskónyi jutalomfalatot. Soha nem tudtam elképzelni, mi lehet olyan nehéz a jutalomfalat osztásban, hát most megtapasztaltam. Nyújtottam a jutalomfalatot, erre volt, aki a kezemmel együtt szaladt el vele, volt, aki 60-szor állt sorba, és volt, aki még egyet sem kapott, mert nem tolakodott, gondolta kivárja a sorát. Azért igyekeztem, hogy mindenkinek jusson, de hát... Na, jó, azt hiszem, ezt még gyakorolnom kell. Egy biztos, senki ne akarjon 60 spánielnek kézből jutalomfalatot adni, főleg igazságosan, mert az egy lehetetlen művelet!

Ezek után az első utam Pepperonihoz vezetett, az én kis esélytelen hercegnőmhöz, akivel a Lurdy Házban ismerkedtem meg, és akiről én nem hiszem el, hogy esélytelen! Egyébként nem is értem, mit keres a falkában hisz már rég gazdinál lenne a helye!

Szép lassan minden kutyust megismerhettem!

Aztán az ott töltött idő alatt sikerült megismerkednem a többiekkel is. Persze a „szerelmeim lista" bővült, akik rá kerültek, nem mások, mint Tchibo, Jimbo, és Csöpi, de nagyon tetszett még Bruti, és Ödön is, és Lars is belopta magát a szívembe.

Összegzésképpen: nagyon jól éreztem magam, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy legalább egyszer látogasson ki a Spánielekhez, mert hatalmas élmény és kikapcsolódás! Ha szereted a kutyákat, főleg a spánieleket, akkor mindenképpen látogass el a Fajtamentéshez, a kutyák minden simogatásért, minden szóért hálásak, és hidd, el, élményekkel gazdagodva térsz haza úgy, hogy közben jót cselekedtél.