Ajajaj... Zsuzsi képe éjszaka elsötétült. Felhúzta a gyászzászlóját. Mert tegnap is vesztett. Nem mintha Ő tehetne róla, mégis kudarcként éli meg. Azt hiszem, ha tehetné, vaskézzel bánna a Halállal és boxolná ki a ringből, amelyben minden egyes nap megvívja a maga harcát a spánielekért. Csakhogy Zsuzsi tudja, hogy van az a pont, mikor a Halált nem lehet egy jobb horoggal kiütni...

Még nem tudom ki ment el, de hamarosan megtudom. 

Ám amíg megtudom eltöprenghetek azon, miért is kell folyton valakinek meghalnia. Honnan indul a probléma. Keresem a gyökerét...

Mert egy felelőtlen ember megunta és kidobta a kutyáját?

Mert egy felelőtlen ember nem ivartalanította a kutyáját?

Mert egy felelőtlen ember nem oltotta be a kutyáját?

Mert egy felelőtlen ember nem várta meg amíg segítenek?

Mert egy felelőtlen ember kutyatenyésztősdit játszott?

Mert egy szemét ember bántalmazta a kutyáját?

Nagyjából ilyen és ezekhez hasonló emberek, helyzetek végett kerülnek a kutyák a menhelyre. A spánielek a Spánielmentéshez. Vagy rosszabb esetben el sem jutnak odáig...

De hány olyan eset van, hogy betegen, félholtan, szerencsétlenen, megverve kapja meg, szerzi meg a menhely a kutyákat? Hiába van 10 ujj a kezemen, nem elegendőek ahhoz, hogy megszámolhassam velük. 

Talán... ha kevesebb felelőtlen és szemét ember lenne a világban, akkor nem lennének ezek a kérdések. Nem jutnának el a spánielek a menhelyre. Nem kellene meghalniuk. Ezek az emberek sokszor gyilkosok. Nem mindegy, ugyanis tett a romlásért puszta kézzel. Néha annyi is elég, hogy nem tesz semmit. Ők a mi névtelen gyilkosaink, akik miatt egy-egy kutyának meg kell halnia.

De a Spánielmentő hősök pedig sietnek, rohannak, megmentenek, felszámolnak, befogadnak, ápolnak, gazdit keresnek. Mindeközben nagyjából olyan háborút vívnak tőlük független, sokszor nem befolyásolható erőkkel, mint az Idő, Élni akarás kérdése, Betegség, Törött Szív, Lelki sebek.

Judit, Zsuzsi, Panettone és a többiek fáradhatatlanul küzdenek és kiteszik a lelküket azért, hogy a spánielek élhessenek. De vajon mit éreznek, amikor vesíztettek a harcban?

Csalódottságot?

Bánatot?

Reménytelenséget? Hogy az emberek sosem javulnak meg?

Dühöt?

Lelkiismeret furdalást?

Bármelyiket is érezzék, sosem elegendő érzés ahhoz, hogy feladják. Ha kell mindennap a padlóra taszítja őket a Sors, de mindig felállnak. Mindennap egy újabb harcra alkalmas. A holnap számukra a remény, hogy újabb életeket menthetnek és az, hogy védenceik gazdit találhatnak. Szerető, felelősségteljes gazdit. Sosem adják fel.

Boldog vagyok, hogy vannak ilyen emberek, akik harcolnak a névtelen gyilkosok ellen. Hogy képesek a Halállal mérkőzni meg, akár minden áldott nap.

Ha nem akarjátok, akarjuk, hogy Karob, Gertrúd és Csini (felülről lefelé) is erre a sorsra jusson, akkor bizony nektek is segítenek kell! Aki kicsit is támogatja ügyünket, legalább egy megosztással, az már segített! 

Ennyi a mai elmélkedésem... amit Zsuzsi ékes jele, rossz híreket közlő fekete négyzete ihletett.