Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fájdalmas búcsúm egy spániel leánykától, akinek hírét sem tudom, hiába keresgélek. A történet kicsit hosszadalmas és bonyolult, viszont itt kezdődik a Spánielmentéshez fűződő kapcsolatom. Folytonos nézelődés az oldalukon, anyagi segítségnyújtás, mert messze vannak tőlem, másképp nem megy, ezen a vidéken pedig még nem akadt kidobott spanci...

No, aztán többször felmerült bennem a vágy, hogy de jó lenne egyszerre ennyi kutya közé bemenni, és mi van, ha az én régi kutyusom közöttük van? Addig-addig, míg az álomból elhatározás lett és említést tettem róla az oldalon. Levélben azonnal reagált Pintér Erika, aki segíteni akart, hogy merre, hová, mivel, mert a pesti forgatagban pillanatok alatt elvesznék. Aztán végül úgy döntött, hogy eljön ő is. Szabad péntek, szabad szombat, de nekünk szabad a hétfő is, így erre az augusztusi hétfőre tettük a voksunkat, hogy elmegyünk a „vámpírok" közé, hogy kiszívják a vérünket, felfaljanak az utolsó porcikánkig. A fiam is jött, mert kirándulás volt családi alapon. Hajnali buszozás, aztán megint busz Dunaharasztiba, utána séta a Paradicsomba, de nem volt hideg, nem fáztunk egy cseppet sem. Épp, hogy a kapuhoz értünk és átvettük a kutyázós ruhánkat, a szomszéd odaordított nekünk, hogy vegyük meg az ő telkét, mert ez itt undorító, iszonyat, kibírhatatlan. Próbáltam megszólalni, hogy hamarosan költözés lesz, de meg sem hallotta, vonyított tovább. Gondolkoztam, hogy veszettség ellen be kellene oltatni. :)

Végre kinyílt a KAPU!

Izgatott spánielhegyek, azt sem tudtam, ki kicsoda, csak ámultam. Természetesen a derekamon ott volt az övtáska, tele jutifalattal, hogy lekenyerezzem a gyilkosaimat. Sikerült, hamar sikerült.
Körbejártuk a helyet, Judit nagyon készséges és kedves volt, minden kutyáról mondott valamit, akiről érdeklődtem, mert időm nem volt annyi, amennyit szerettem volna kint tölteni, ezért csak néhány kutyival sikerült közelebbről megismerkedni.

Akik képről tetszettek, azok nem is foglalkoztak velem, viszont egy kutya nagy meglepetést okozott. Mivel nálunk itthon a jutalomfalat csak feladat után jár, ezért elordítottam magam, hogy: Ül!!! Keiko azonnal földhöz vágta a valagát. Ledöbbentem, nem akartam hinni a szememnek, gondoltam, csak véletlen. Jutifalatok osztogatása, aztán megint a vezényszó, és újra, és újra, és Keikó leült.

Egy szerelem lapul a szívemben...

No, ez már nem véletlen! Judit annyit mondott, valószínű, hogy volt gyerekszobája. Értetlenül álltam a dolog előtt, hogy egy ilyen kutya hogy kerül utcára, miért nem keresik, hisz már alapokat tud. Ha időm lett volna, még a pórázon sétálást is eljátszottam volna vele, és néhány trükköt, amit lehet. Ez elmaradt, de egy szerelem itt lapul iránta a szívemben.

Közben persze figyeltem más kutyust is, volt, aki nyomult ezerrel. Gertrúd egy szeretetbomba. Bújt a hónom alá, ott ült mellettem. Igaz, hogy nem egy vérbeli spani, de nagyon klassz csaj. Megfogtam azt a vámpír képét a két kezembe és elmondtam neki, hogy ne aggódjon, lesz gazdija, mert ő aztán ezzel a szeretetével bárkit levesz a lábáról. Az orrunk összeért, úgy mondtam, magyaráztam. Nem tépte ki a fejét, hagyta... Milyen horror-tanya ez? :) Végül jól képen nyalt és böködte az orrával az övtáskámat egy kis jutalomért, ha már olyan jó csaj.

A fiam a szökős Bóbitába szerelmesedett bele, de szerintem a csajszi nézett rá olyan kedvesen, csábosan, hogy simán levette a lábáról. Persze az is igaz, hogy aki szökni tud, annak esze is van.

Jaj, a piciket nehogy kihagyjam. Kézmosás, babanézés...

Mert hogy vannak egészen pici spancik is (legalábbis hasonlítanak rájuk)... Nagyon picikék, azonnal kellene nekik egy steril hely, mert baj lehet. Az egyik az 5 közül vékonyabb, aggódom érte. Erikával megbeszéltük, hogy a sok kutyanyálat lehetetlen lemosni, nem piszkáljuk pusztán saját örömünkre a babucikat, mert a fertőzés veszélye igen nagy. Ezt más látogatóknak is javaslom, hogy hagyják ki, nehogy baj legyen, bár remélem, hogy hamarosan kikerülnek a gézengúzok. Szóval a pirinyókák rendkívül édesek.

Belátom, emberfeletti az, amit Judit tesz a Spánielekért...

A helyről még annyit, hogy nagyon picike, de én egy kutyakakit nem láttam, a kutyák sem voltak büdösek, pedig már voltam néhány menhelyen és ott bizony több ember nem végez el ennyi munkát, mint Judit egyedül. Ez tény, nem kedveskedés! Mialatt én élvezkedtem, Judit szeme arra is figyelt, hogy melyik kutya nyomott egy gumit, és azonnal takarította fel. Közben főzte az ebédjüket, velünk is foglalkozott... Nem is értem.

Kívánom, hogy mihamarabb elkészüljön az igazi spancitanya, ahol jó körülmények között folyhat a mentés, ahol helyük van a kutyáknak, ahol nincs szomszéd, ahol Juditnak is átláthatóbb, könnyebb a munkája, mert ez tényleg ember feletti, amit egyedül csinál. Nem árt, ha a közeliek kimennek és segítenek neki időnként, mert ez nem egyemberes történet, de ezt biztosan mindenki tudja.

A lényeg, hogy nagyon jól éreztem magam, köszönöm, hogy ott lehettem, hogy Erika is olyan segítőkész volt (jaj de aggódott értünk, hogy ne késsük le a hazafelé vonatunkat)! És természetesen köszönöm Juditnak, aki vagány, de nagyon. Most ülepednek a dolgok, és csak a kifogásokat keresem. Mindenki ilyesmiken átmegy, hogy miért ne... Miért ne legyen egyel több kutyám. Azért, mert egy kutya és három macska már van a 2 szobás panelban...

Ahogy az anyagi dolgaim engedik, újra menni fogok! Mennék én augusztus 31-én is, de most nincs rá keret sajnos, pedig a nagy szerelem lobog bennem...

Praliné