Az életben vannak kis és nagy örömök. Kis öröm, ha találok parkoló helyett, anélkül, hogy körbejárnám az Egyenlítőt, ha nem égetem oda a rántást - na jó, nem szoktam rántást csinálni -, ha találok egy fantasztikus körömlakkot ... a másik 120 mellé, ha nem esik az eső, amikor éppen túrázni készülnénk, stb.

Aztán vannak a nagy örömök...

Ilyen volt Uni örökbefogadása is. Ugyan a gyerek jól kitolt velünk, mert mi egy „édestündérangyalhangjétsemhallató", 24 órás alvókutyát választottunk, ehelyett beköltözött az ördög legkisebb fattya, aki igencsak „meghárompróbáztatott" bennünket. Tisztában voltunk az egészségi állapotával, azzal, hogy nem lát, hogy az egyik fülével alig hall, hogy a gerince sem tökéletes, hogy valószínűleg agyvérzése is lehetett, erre Ő azonban mélységesen rácáfolt.

A kutya, Akinek egy kerékkel több van...

Emlékszem, amikor az első napokban félve jött le a lépcsőn, minden simogatásnál összerezzent, remegtek a lábai, rettegett a víztől és a seprűtől. Az első hónapokban a lelkét próbáltuk egyenesbe hozni, próbáltuk megadni neki azt, ami eddig hiányzott a kis életéből, vagyis a biztonságot. Fizikailag erősítettük, ami annyira jól sikerült, hogy a zsiványság hormonjai megkétszereződtek benne. Az első perctől kezdve láttuk, hogy ennek a kutyának egy kerekkel több van. Fittyet hányt az összes hiányosságára. Kiszokott a kapun, ellopta a pizzás dobozokat, levarázsolta az asztalon hagyott eledelt, kiszolgálta magát az almás ládából, megmorogta Pedrót, ha kesébb végzett a menüvel. Az elején számára teljesen mindegy lett volna, ha egy robot a komornyikja, a lényeg, hogy betartsa a napi programot.

Hónapok építő munkájával mára már az örökmosoly hormonjai is kifejlődtek. Csóvál álmában, csóvál séta közben és neki mindenről meg van a saját véleménye... Na igen, a szomszédunk nem értette meg, hogy Lópici Unikummal van dolga, vagyis az utca - mit utca!... az egész falu hírmondójával. Megtanulta Pedrótól, kinel kell a kardot kihúzni és hogyan kell a kaját marketingezni. Ha nem lenne az a néhány ütközet a szürke tárgyakkal, senki nem mondaná meg, hogy Őt bizony vakká nyilvánították.

És szeret! Teljes kis lényével

Jön és mászik fel ránk, indiántáncot jár, amikor hazaérünk, éjjel vigyáz ránk a halóban. Kell ennél több? Az átélt szörnyűségeket soha nem fogja elfelejteni, de boldog, és a boldogságát velünk osztja meg!