A kezdetekben egy kicsi vak kutya jött hozzám ideiglenesen, hogy gyógyuljon. Kezeltem a szemét óránként, csak a lábamnak dőlve sétált. Aztán Gucci mellett bátorságra kapott és önállóan is sétálgatott a kertben. Persze, hogy landolt a medencében, neki ment az oszlopoknak, és felkenődött a terasz szélére. De mindig bújt, puszit adott és hálás volt bármilyen szóért, simiért.

Kis test, nagy ego!!

Ahogy javult a szeme egyre bátrabb lett, már őrizte a házat, póráz nélkül rohangált Guccival és egyre inkább süketnek tettette magát, ha vissza kellett volna jönni. Iskolába is mentünk, megtanult akadályt ugrani, még helyben is tud maradni, ha nagyon akar, és van amikor már a pitbullokat sem akarja széjjeltépni. A gazdit a végletekig védi, a barátját is mindenkitől. Viszont a macska a legnagyobb ősellenség. Szegény Tigikém csak rohanva közlekedik, és az emeleten lakik miatta. Egyszerűen nem tudja megszeretni.

Tudtam, Őt is nekem szánta a sors...

Eljött a szülinapom, amikor úgy döntöttem, meglepem magam Vele. Örökbe fogadtam, mert tudom Ő is az én kutyám, és nem másé. Ha nem lenne, Aki ugrálna a fejemen reggel, mert örül, hogy végre felkeltem... ki ugatná végig az utcát, hogy séta van... ki vinnyogna a kajáért... ki ülne szépen le a szőnyegre, hogy megkapja a kekszet... és főle,g ki játszana Guccival mindig, ha rájön?

Hát ezért nem lettem ideglenes gazdi, hanem örökös tag, vagyis GAZDI az életében.

DIEGO - egy éve együtt!!