Mióta örökbefogadtuk kincsünket, sokan megkérdezték tőlem: miért pont Őt? Én ilyenkor gondolkozás nélkül visszakérdezek: miért ne pont Őt? Azért, mert vak, mert állandó orvosi kontrollra szorul, mert a füle sincs rendben, sőt, meg a gerincére is vigyáznunk kell? Egy percig nem voltak kétségeim, hogy én Őt fogom választani a sok izgő-mozgó, egészséges fajtatárs közül.

Napsütötte boldogság = Unicum

Egy napsütéses szombaton a Fajtamentessel piknikeztünk. Kutyák, emberek, virsli, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Meleg volt, Unicum békésen ült, és az eget kémlelte, mintha arra vart volna, hogy történjen valami. Egyből megérintett a kis lénye. Olyan paradicsomi, kiegyensúlyozott állapotot sugallt... rögtön az első spanielem jutott eszembe róla, aki szintén vak volt, és akinek az elvesztését talán soha nem heverem ki. Azonnal kisajátítottam magamnak. Együtt sétáltunk - már amennyire egy frissen gerincműtött ebet lehet terhelni -, együtt virsliztünk és együtt kerestük a fűbe hullott kekszdarabokat. Hogy mit ereztem a nap végén? Boldogságot!

Soha nem gondoltunk arra, hogy legyen egy második kutyánk

Valahogy tökéletesnek tűnt az életünk, számunkra így volt kerek a világ es bőszen védelmeztük ezt a meghitt hármas szimbiózist. Több kutyát es menhelyet támogattam, sőt őrangyala is voltam ebeknek, de mindig megmaradtam ezen a szinten. A piknik után azonban valami megváltozott. Hiányérzetem volt. Úgy tűnt, mintha kaptam volna még egy lehetőséget az élettől, mintha Frank maga helyett küldött volna egy újabb hosszú fülűt. Elvesztem! Az agyam mar csak rá gondolt, éjjelenként róla álmodtam. Mi lenne, ha...? Nem, azt nem lehet, hiszen mi így vagyunk boldogok. Senki nem léphet be ebbe, a magunk által kialakított világba.

Már pedig nekem ez a kutya kell!

Két hét telt el a következő találkozóig. A Lurdy Házban bemutatkozó napot tartott a Spánielmentés. Ö már ott volt - a mi kis virágszálunk. Jobban megnézve, inkább Frankensteinre hasonlított, a háta le volt borotválva, a műtét helye még igencsak meglátszott, ráadásul az állandó vakarózástól darabokban hiányzott a szőre, helyenként véresre kaparva a bőre. Láttam az emberek sajnálkozó, szánalmas tekintetét. Én azonban büszkén vittem sétálni. Ő az enyém lesz, még akkor is, ha erre csak hangyabokányi esélyem volt, mivel a teremtés koronája (a párom) meg nálam is jobban őrizte a határokat. Hallani sem akart egy újabb négylábúról. Huh, könnyebb lesz guggolva végigmenni a Kínai Nagyfalon, mint megbontani az összhangot. És ott volt még a másik nagy akadály, szemünk fénye, akinek a hátsója úgy csillog, mint egy kristálycsillár, Ő, akit velejéig elrontottunk, elkényeztettünk, aki nem szívlelte más kutyák társaságát. Egy pillanatig úgy tűnt, le kell mondanom róla. Hazafelé úton, az előre kitervelt stratégia - a "mi lenne, ha" kérdés -, elbukott. „Támogathatod, de nem veheted magunkhoz" – hangzott el a párom szájából. Mar pedig nekem ez a kutya kell!!! Ha nem jött be a nehéztüzérség, majd parittyával indítom a következő támadást, kis adagokban, hatékonyan, minden női rafinériát bevetve.

Következő hétvégére ismét megszerveztem egy találkozót... őszintén szólva, Unicum rám se figyelt. Büdös kölke - én itt küzdök, mint az egri nők, Ő meg fittyet se hány ram! Végül úgy állapodtunk meg, hogy nem állapodtunk meg semmiben.

Egyszer csak olvadni kezdett a jég...

En álmodoztam es tüzeltem, csak úgy szépen, komótosan. Így telt el az egész július és az augusztus fele. Heti, már-már stalkingnak minősíthető telefonos zaklatás Unicum ideiglenes befogadójánál, a gyerek orvosi zsebpénzeinek átutalás - a magunkhoz vételtől azonban meg fényévekre álltam. Végül augusztus végen olvadni kezdett a jég. Nem tudni, minek a hatására, de a ház ura el kezdte magyarázni, hogy miért ne vegyük magunkhoz a kutyát. A negatív eredmény is eredmény! Legalább foglalkozik az üggyel. Innentől már tudtam, hogy nyert ügyem van. Régi szép időkben mindig azt mondta a főnököm, ha meg tudom magyarázni, hogy miért kell úgy tennünk, ahogy kigondoltam, akkor meggyőztem. Én ne tudnám megmagyarázni?! Olyan házi kampányt csináltam a gyereknek, hogy még a pingvinek is a Szaharába költöztek volna.

Augusztus végén aztán újabb problémával kellett szembe néznünk: Unicumnak nem javult a füle, sőt az antibiotikumok már egyáltalán nem hatottak. A szemét már régen meg akartam mutatni a mi bejáratott specialistánknak, mert nem nyugodtam bele, hogy vaknak minősítették. Végül, hala a segítőkész fórumtársaknak, Unicum eljutott a klinikára, ahol a fülébe is belekukkantottak. A szemén találtak egy jó nagy daganatot, ami még inkább rontotta az amúgy sem fényes helyzetet. A szem
nagymértékű szárazsága miatt, azonban nem nyúlhattak hozzá. Két hét haladék, aztán műtőasztal. Szegénykém, lassan már narkófüggő lesz a sok altatástól – gondoltam. Egész szeptember a lábadozásról szólt.

Abban bíztam, hogy senkinek sem kell majd...

Miután itthon tócsákban állt a jég, megállapodtunk, hogyha találnak Unicumnak egy orbitálisan jó gazdát, lemondok róla. Reménykedtem, hogy ilyen állandó táppénzes állapotban senkinek sem kell. Az emberek szörnyülködnek, maximum együtt éreznek, de általában itt ki is merül a dolog. A beteg állatok szinte esélytelenül indulnak, Ők azok, akik nagy valószínűséggel a menhelyen töltik egész életüket.

Mi emberek sokat tanulhatnánk az állatoktól...

Október végét határoztuk meg, hogy elmegyünk érte. Boldog, de kétségekkel teli időszak volt ez. Vajon milyen lesz nagycsaládosnak lenni? Mi lesz, ha ördögfattya azonnal darabokra szedi az új jövevényt? Es ott, azon az október végi napon jöttem rá, hogy az én egoistának titulált kutyám mekkora jellem. Sokunknak lenne mit tanulni tőle! Az emberségéről, vagyis kutyaságáról. Nem támadott feleslegesen, megértette, hogy az új jövevénynek irtó nagy szüksége van ránk. Talán azt is felfogta, hogy a sérült személyeken nem szabad csak úgy átlépni, mert igenis Ők is a társadalomhoz tartoznak. A kutyám levizsgázott, mégpedig jelesre.

Unicum folyamatosan próbált beilleszkedni a napi ritmusba, mi pedig próbáljuk megadni neki azt, ami eddig hiányzott a kis életéből, a biztonságot.

'Az Élet nem arról szol, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem arról, hogy megtanuljuk, hogyan táncoljunk az esőben"