Ismét eltelt egy év… Talán ugyanolyan volt ez is, mint a többi… Hiszen ugyanúgy fogadtuk azokat az árvákat, Akiknek szükségük volt ránk, ugyanúgy izgultunk, ha valamelyikük beteg volt, és virrasztani kellett a „betegágya” mellett, ugyanúgy örültünk, ha valamelyiküknek sikerült a legjobb Gazdit megtalálni, és sajnos ugyanúgy sírtunk, amikor egy-két mentvényünknek már nem adatott meg az, hogy szerető családban tölthesse napjait.

Sajnos 2014-ben is átléptük a határainkat

Mint ahogyan eddig szinte minden évben, idén is átléptük saját határainkat, ám ennek pusztán egyetlen oka van: többször volt ránk szükség, mint azelőtt. Utcáról, halálsorról, szaporító telepről mentettünk, és segítettünk azoknak a bajbajutott árváknak, akiknek csak mi maradtunk. Sokszor vitatéma, hogy mi a jó megoldás olyankor, ha tudomásunkra jut, hogy egy-egy kutya bajban van: tárjuk szét a kezünket, és közöljük, teltház van, vagy nyeljünk egyet, és minél hamarabb siessünk a bajban lévő állat segítségére. Nos, mi ismételten az utóbbit választottuk – mint ahogyan minden egyes évben tettük.

Mint mindenki másnak, nekünk is voltak nagyon nehéz napjaink…

Nehezek, mikor egy-egy beteg kutyánk mellett virrasztottunk. Sajnos nem egyszer tettük ezt hiába, mert bár érkezésükkor megígértük Nekik, hogy boldog, gazdás kutyák lesznek, az idő sokszor ellenünk dolgozott, és minden igyekezetünk ellenére végül csak mi jutottunk Nekik végállomásul. De emlékezni jó, ugyanakkor sokszor fájdalmas is. Emlékezünk a jóra, ami hiányzik és a rosszra, amit együtt éltünk át. Ezeknek a kis Angyalkáknak, Akik már fentről figyelnek bennünket, mi sokkal többet jelentünk, és nekünk Ők  egyik szomorú pillanatról a másikra saját mennybe ment Angyalkáink lesznek.

Így volt ez Keltike esetében is, Aki az emberi felelőtlenség legifjabb áldozata volt. Több alomtársával együtt került hozzánk, ám cseppnyi kis szervezete már az első hetekben feladta a küzdelmet, hatalmas űrt hagyva maga után… Ennek a piciny léleknek mindössze néhány hét jutott osztályrészül ezen a kegyetlen világon. De mi voltunk az utolsó állomása Citromnak, Szundinak, Zazunak, Bobónak, Nuszinak, Tódinak és sajnos Pipacsnak is. Hisszük, tudjuk, hogy Ők már az örök vadászmezőkön futkároznak, és boldogok.

Álljon hát itt e kép - mintegy emléktáblaként - azon kicsi lelkekért, akik már nem léphettek át velünk az újesztendő kapuján:

Mint mindenki másnak, a nehéz napok mellett sikerélményeink is voltak…

Siker - mindenkinek mást jelent e szó. Nekünk az jelenti a legnagyobb sikerélményt, amikor egy-egy mentvényünket sikerül megmenteni a halál torkából. Igen, szó szerint értsétek… A halál torkából. Így volt ez Leventével és Miksával is, Akiknek kicsi szervezetén eluralkodott a szívféreg, és hónapokig tartó kezelések sorozatát izgultuk végig. De nemcsak mi, csodálatos orvosaink is… Kettőjük közül Miksa talán már el is felejtette megpróbáltatásait, hiszen azóta szerető családban ünnepelte a Karácsonyt, és most velük együtt lép át a 2015-ös évbe. Ám Levente még mindig várja az Igazit…

Aztán hatalmas sikerélmény volt Stanley esete is, Akit egyszer már örökbe adtunk, de a sors kegyetlen játékot játszott vele: 2 év után az utcán kóborolva találtak rá, így visszakerült hozzánk. Ám nemcsak a lelke betegedett bele az Őt ért tragédiába, hanem a teste is. Porckorong sérvvel kellett műteni, és a rehabilitáció hosszú-hosszú hónapokat vett igénybe. Szerencsére angyalok igenis léteznek, ezért sietett a segítségére Kulcsi Pulcsi, Aki ma már boldog Gazdája.

Csodálatos meséjüket itt olvashatjátok >>

Sikerélmény számba ment Edwin esete is, Akit egy vidéki menhelyről vettünk át, mindössze 4 hónaposan. Edwin nyitott kutaccsal került hozzánk, furcsa mozgással, amelyből arra következtettünk, hogy valószínűleg beltenyészet áldozata lett, és vízfejű. Ám kellemesen kellett csalódnunk. Mindenféle vizsgálatnak alávetettük, de Edwin megemberelte magát, beforrt a kutacsa, és láss csodát... a kiskutya, aki nem tudott balra fordulni, meg csinálta. A kiskutya, aki nem tudott a lépcsőn lemenni, megcsinálta! A kiskutya, aki nem tudott az ágyra felugrani, megcsinálta! És a kiskutya, aki nem tud „beszélni”, meg tanulta a tudtunkra adni, hogy mit gondol, mit érez. Egy szóval a kiskutya ugyanolyan rakoncátlan kölyök, mint bármely társa.

Mint ahogy mindenki mást, minket is értek meglepetések…

Aki ismer minket, az tudja, hogy nálunk soha, de soha nem megy ki kutya a kapun ivarosan, az ivartalanításban nem ismerünk viccet. Amilyen hamar csak lehet, minden védencünk átesik rajta, ám ebben az évben az idő valahogy kétszer is ellenünk dolgozott. Két esetben nem volt tudomásunk róla, hogy a hozzánk kerülő szuka vemhes, és már csak napok választották el mindkettőjüket az ivartalanítástól, a szülés megelőzött bennünket. Így jött a világra Mr. Alfred Stokes, a csodálatos cavalier kölyök, illetve, Piskóta, Puszedli, és Pálesz.

Utóbbi 3 kiskutyából szerencsére ketten már megtalálták szerető családjukat, Pálesz azonban még mindig várakozik, hátha…

Mint ahogy mindenki más, mi is könnyeztünk – örömünkben…

Amikor egy idős, keverék, testi hibás (értsd ez alatt vak, süket, stb.) kutya szerető családra talál, az mindennél nagyobb öröm számunkra. Mint ahogy az is, amikor egy olyan védencünket adjuk örökbe, Aki már hosszú-hosszú ideje a gondozásunkban áll – ez a hosszú idő sokszor éveket is jelenthet. Így volt ez a kis Kefír, Liza, Vénusz, Lars, Musztáng, Trüffel (Aki a farm legelső lakója volt), Rambó és Walter esetében is.

Mint ahogy mindenki más, mi is várunk…

Hogy mire? Természetesen arra, hogy minden egyes árva életébe eljöjjön az a bizonyos nap! A nap, amikor végre Őket is észreveszi valaki, a nap, amikor kiderül, hogy valakinek Ők a legszebbek, a nap, amikor végre biztonságban, boldog családban tudhatjuk Őket. Erre várunk szinte minden nap. Sajnos kis mentvényeink között nem egy van, Aki nagyon hosszú ideje, sok esetben évek óta velünk van. Nekünk ez egyáltalán nem baj, hiszen soha nem teszünk különbséget kutya és kutya között… Ám Ők is megérdemelnék végre, hogy gazdis társaikhoz hasonlóan boldog családban éljék napjaikat, és léphessenek át mindig az újesztendőbe. Ők – a teljesség igénye nélkül – Bandita, Leona, Romeó, Lolita, Lajcsika, Lujza, Mazsola, Wilson, Costa, Gertrud, Pepperoni, Pocak, Dorian, Kacaj, Száva, Turmix és Maugli.

Sok esetben feltesszük magunknak a kérdést: Ők vajon mit vétettek, amiért senkinek sem kellenek? De mint tudjuk, vannak kérdések, amelyekre soha nem érkezik válasz.

Mint ahogyan mindenki más, mi is szélmalomharcot vívunk, és bizony gyakran összeroppanunk

De fel nem adjuk, mert nem tehetjük!!! Nem tehetjük, hisz újabb és újabb kutyák várnak arra, hogy jöhessenek, majd szívünk egy darabját magukkal lopva, mehessenek megérdemelt útjukra.

És nem adhatjuk fel, mert Ti, segítők, támogatók, adományozók bíztok bennünk.

És végül jöjjön az, ami év közben rendszeresen elmarad…

És ez pedig az, hogy megköszönjük, hogy vagytok nekünk. Igen, ez általában elmarad, mert rohanunk… elmarad, mert épp feketében látjuk a világot… elmarad, mert természetesnek vesszük, vagy csak egyszerűen azért nem mondjuk ki, mert úgy érezzük, enélkül is tudjátok: Nélkületek mindez a csoda, melynek nap, mint nap részesei vagyunk, nem jöhetne létre. 

Köszönjük, hogy kitartotok mellettünk! Köszönjük, hogy ugrotok, összefogtok, segítetek, ha a szükség úgy hozza! Köszönjük, hogy elviselitek, tűritek azt, hogy néha napján nehéz a szívünk! És végül, de nem utolsó sorban: köszönjük, hogy velünk sírtok és velünk nevettek - ha a szükség úgy hozza!

Spanci Manci, Panettone és Zsuzsi