Egészen azóta, amióta a Spánielmentésnél vagyok, én kaptam azt a tiszteletre méltó feladatot, hogy gazdihoz viszem az ebeket. Most egy kicsivel könnyebb dolgom van, mert lett egy Olivérünk, aki nagyon sok "terhet" levesz a vállamról, annál is inkább, mert Ő is megtapasztalta az örökbeadás hatalmas élményét. Ezúton is köszönöm Olivér :) Nos, ettől függetlenül szerencsére elég sok spanit szállítok le a gazdihoz, elég sok kis mentvényünkkel élem át a HAZAtérés örömét.

Így volt ez Pedró esetében is, aki úgy pattant be a Gazdi autójába, mintha világ életében az Övé lett volna. Pedró elég magának való uraság volt, de igazán nagy öröm volt látni, ahogy megtalálta a boldogságot a szerető Gazdi oldalán, és jó tudni, hogy azóta is boldogan él velük.

És Petike története is nagyon megható volt, aki valójában nagyon kevés időt töltött nálunk, de - mivel félt a többi kutyustól -, az ott leélt idő nagy részét az ágy alatt töltötte. Hatalmas öröm volt látni, ahogy egy tündéri kislány és egy másik spani kis társává lett mindössze néhány perc alatt.

Hidd el, egyszer Érted is eljövök!

Ugyanakkor minden esetben, amikor egy kutyust pórázra veszek, és elindulok Vele a boldogság felé, szívszorító látvány tárul elém: spánielek tömkelege áll a kerítésnél, és szívfájdító tekintettel néznek rám, mintha azt kérdeznék: Miért Őt viszed, miért nem Engem? És ilyenkor mindig megígérem Nekik: Hidd el, egyszer Érted is eljövök, és viszlek a Gazdihoz! 

Így volt ez London esetében is, akinek tízszer, százszor ígértem meg, hogy egyszer Érte is eljövök, és meg sem állunk a Gazdiig:

 
Ám a szemecskéjén mindig láttam, hogy érti Ő, de nem elégíti ki a "majd". Hiszen annyira, de annyira vágyott már arra, hogy Neki is szerető családja legyen. Ám egyszer elérkezett az Ő ideje is, és ahogy ígértem, mentem Érte, és tényleg elvittem oda, ahol azóta is boldog.

És Dollyka is nagyon régen várt már arra, hogy Neki is szerető gazdija legyen - közel 1 évet töltött a Spánielmentésnél. 

És Leó, aki tavaly ősszel került a Spánielmentéshez - és hiába volt édes, kedves, fiatal kisfiú, ellene szólt, hogy "keverék". 

És SziaTomi, aki szintén majdnem egy évet várt arra, hogy révbe érjen, de garantáltan megérte. Igaz ugyan, hogy "gazdisodása" néhány csepp könnyel járt Enikőnek, akinek szívszerelme volt. Mert hogy majdnem minden önkéntesünknek van egy, aki mindent visz. És ezt nem véletlenül írom, nem sokára kiderül, miért is említettem ezt meg!

De mindig ott volt az az EGY, aki hiába várt!

Hogy miért várt hiába, igazából magam sem tudom. Gyönyörű, okos, egészséges, életvidám - csak éppen nem egy "édibébicuki" öleb. Ő Füge, a maga egyszerűségében, és nagyságában:

Megfogadtam, hogy addig nem adom fel, amíg nem sikerül Neki is megtalálni a nagy Őt! Hirdettem, hirdettük - mert hogy sok segítségem volt, amit ezúton is nagyon köszönök! Hiába! Pedig rengeteg helyen kint volt a hirdetése, de valahogy nem akart jönni a Gazdi. Aztán egyszer Spanci felhívott, hogy érdeklődtek Füge felől, és mennek megnézni. Á, úgysem jönnek el - mondtam magamban. De eljöttek. Utána azt vártuk, hogy visszaszóljanak, merthogy azonnal nem adunk senkinek a kezébe kutyát, nehogy egy hirtelen fellángolás legyen. Á, úgysem szólnak vissza - gondoltam. De visszaszóltak. Ezek után már csak azt kellett megvárni, hogy a lakás tulajdonosa írásba adja: fogadhatnak kutyát az albérletbe. Csend. Napok teltek el. Á, úgysem jelentkeznek - gondoltam megint. De jelentkeztek. És pont akkor, amikor én is kint voltam Tökölön. "Akár ma este is jöhet" - hangzott el a Gazdik szájából. És bevallom őszintén, akkor összeomlottam. Gyorsan pórázra kaptam, és elrohantam Vele, kettesben akartam lenni Vele, azt akartam, hogy senki, de senki ne zavarjon egy ideig, legalább utoljára had ölelgessem, szeretgessem meg. Ezt persze nem hagyta, mert a kerítésen kívül egy macska napozott, és igencsak fel volt pörögve. Aztán elindultam Vele, az úton végig sírtam, és csak mondogattam magamban: "Ezt akartad! Ezért hirdetted! Ezért csinálod!" De hiába volt minden. Folytak a könnyeim, nem akart abbamaradni a sírás, Füge pedig csak ült hátul, és semmit nem értett.

Akkor úgy éreztem, kell még egy kis idő. Csak egy éjszaka, csak néhány óra, idő, amit még Vele tölthetek. És haza vittem, itt volt velem, és együtt aludtunk. Úgy érzem, erre nagyon nagy szükségem volt. Bár közel sem állítom, hogy így könnyebb volt az elválás.

 
Aztán nem húzhattam tovább az időt

Aztán eljött a reggel. Menni kellett, Fügét várták. És én egy cseppet sem örültem. De vajon miért nem? Miért vagyok szomorú, amikor Ő végre révbe ért? Nem értem, miért éreztem rosszul magam... A Gazdik pedig nagyon kedvesek voltak, örültek Fügének, és azt is megígérték, hogy látogathatom rendszeresen. Nagyon fájó volt a búcsú, megígértettem Vele, hogy jól fog viselkedni. Hiszen nagyon nehéz, és hosszú volt az út odáig, de révbe ért.

Ígérd meg, hogy jól viselkedsz, és én megígérem, eljövök Hozzád!

 És hogy miért írtam mindezt le?

Azért, mert most érzem igazán: ezért érdemes csinálni! Hiába vagyok szomorú, hiába sírok miatta, a szívem mélyén tudom: Neki jó lesz. És itt, ebben az esetben nem az a fontos, hogy nekem mi a jó, itt csak Ő számít! Neki pedig - valljuk be - már régen családban lett volna a helye.

Te, aki e sorokat olvasod, gondolkozz el! Nem tudnál Te is segíteni valahol? Nem tudnád életed egy részét Rájuk áldozni? Hiszen annyi menhely, annyi kóbor, árva, szerencsétlenül járt állat van, akik sokkal jobb sorsot érdemelnének! De legfőként: annyi csodálatos Spániel, akik segítségre várnak még!