De kezdjük újra. Gyakran felírásra kerül, hogy utcán él, láncon van, el fogják altatni, ki tud segíteni?! És csörög a telefon, hogy vállalom, de... És ez nem is baj, ha felmerül, a "de": vajon mit fog szólni a meglévő kutyához, a gyerekhez, tud-e egyedül maradni, kell-e orvoshoz vinni… Mert ezek fontos dolgok, mielőtt egy kutyát, akár csak egy-két napra is hazaviszünk, pláne fontos, ha nem tudjuk, meddig fog maradni. Nem helyes hazavinni egy ebet, akinek lehet, hogy rohad a füle, fáj minden porcikája, de másnap már dolgozni megy az ember, és nem jut el Vele állatorvoshoz. Nem célszerű hazavinni úgy egy ebet, hogy bolhás, rasztás, de nincs otthon semmi, amivel kiirthatjuk, megnyírhatjuk. Nem is kell! Van a csapatban pár ember, aki berendezkedett az ilyen helyzetek kezelésére. Viszont ők nem tudják ezt tenni, ha nem kapnak segítséget. Mégpedig a kiismert, orvosilag kikezelt, már "csak" az Igazira váró kutyák elhelyezésében való közreműködést.

 

 

Mit is jelent, ideiglenesen befogadni? Hazavinni valakit a családba és megígérni Neki, „szeretni foglak, míg nem találunk valakit, aki még nálam is jobban fog szeretni”. Mikor hazavisszük, még nem tudjuk, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Lehet, hogy heteken belül, lehet azonban, hogy hónapokat kell várni erre. Ám addig mindent megadunk a kutyának, amit megadnánk a sajátunknak is. Ugyanúgy együtt éli velünk a mindennapi életet, eljár velünk sétálni, kap vacsorát, ha bánata van, „elmondja” nekünk, ahogy mi is elmondjuk Neki a miénket. Csak annyi a különbség, hogy egyszer csak megszólal a telefon és SpanciManci (alias, Judit) azt mondja, hívni fognak, randit kérnek az Idegleneskédtől. És akkor a szív megszakad, és arra gondolunk, nincs tovább. Valaki telefonál, találkozó megbeszélve, egy közös séta, beszélgetés arról, milyen is a "mi" kutyánk, mit szeret, mit nem, mit tud és mit nem. Mindez alatt fel kell mérni, hogy a látogató valóban fogja-e annyira szeretni, amennyire mi szeretjük, valóban még többet fog Neki nyújtani, mint amennyit mi tehetnénk. És ha a válasz igen, akkor el kell engedni a mancsát, és a fülébe súgni: „most már nem lesz semmi baj, révbe értél, és egy olyan helyre mész, ahol még nálam is jobban fognak szeretni” - miközben úgy érezzük, hogy nálunk jobban senki sem szeretheti kis mentvényünket.

 

 

Éppen ezért - bár valóban segítséget kérünk és kapunk az ideiglenes befogadóinktól -, nem tesszük ezt egyszerűvé. Mert nem az a célunk, hogy az ideiglenesen átadott kutyát mihamarabb végleges gazdához adjuk, hanem az, hogy olyan helyet találjunk majd Számára, ahol élete végéig élhet boldogan. És ezért nem biztos, hogy pár napon belül megtaláljuk az Igazit, lehet, hogy hetekig, hónapokig kell az ideiglenes kutyát szeretni. Úgy, mintha saját lenne. És épp ezért kell az Ideiglenes kutyát úgy kiválasztani, mintha magunknak választanánk. Legyen a jelleme olyan, amely illik hozzánk (sportos életet élünk - legyen tele energiával, szeretünk otthon ülni a melegben - legyen a kutyánk is kisnyugdíjas, van otthon egy saját kutyánk - legyen neki is társ az Ideiglenes, ne stressz, összevesznek-e, gyermek van a háznál - ne legyen túl hebrencs, túl morgolódós). Mert ha az Ideiglenest nagyon szeretjük, akkor tudjuk megtalálni az Igazit.

 

 

Nem könnyű nekünk segíteni - mondták az elmúlt napokban még többen. Lehet. De ez csak azért van, mert sorsok, lelkek – ÉLETEK - múlnak egy-egy döntésünkön. Nem a mi lelkünk, nem a mi sorsunk, hanem a kutyáinké. És nekünk Ők a legfontosabbak. Ha valaki ezt nem tudja elfogadni, ha valakinek túl nagy macera megnézni a honlapunkat, eljönni Tökölre barátkozni, akkor még nagyobb nyűg lesz számára a kutyánk. Mert akkor hazavinne egy "zsákbakutyát", aki lehet, hogy nem is olyan, mint amilyet elképzelt, és aki lehet, hogy nem is érezné ott jól magát. És jöhetne vissza a kutya! Mehetne egy olyan gazdához, aki nem is igazán való Hozzá, csak megtűrt lenne,
hisz úgyis "csak" ideiglenes.