Haldokló kutya mellett ülni…

2015. május 14. - panettone

dsc00556.JPG

Nem tudom, hogy a sors, a véletlen, vagy a tavasz újrakezdő és lezáró ereje okozza, hogy nem mindenki kíván a természet virágzásával együtt virágba borulni. Hanem vannak virágok, melyek még egyszer kinyílnak, de utána örökké becsukódnak. Ilyen virágok az emberek és az állatok is. És Lupilu és Maci, édesanyám kutyája, bár ő Shi - tzu volt. De ez nem számít, nemdebár?

Már a második haláleset az elmúlt hetekben. Ti is nevettek rajtam? Hogy az állatvilág kihunyó fényeire azt írom, „haláleset”? Nemrégiben szólt meg érte egy laikus, fele annyira állatbarát személy hogy „az állatok "megdögleni szoktak”. Jeleztem, hogy tudom, hogy a szakmai és a biológiai nyelv két különböző módon mondja ki az elmúlást. De egy olyan világban, ahol néha már az ember legjobb barátja nem a fajtársa, hanem a háziállata, és ahol időnként mát jobban tisztelik, szeretik és becsülik őket… nem célszerű és elfogadottabb már, hogy „meghalt”? Különben meg oly mindegy, elment és kész. Csak éppen nem szeretem azt a szót használni sem általában, sem részvétnyilvánításkor, mikor az illető zokog a fájdalmában, hogy „sajnálom, hogy megdöglött a kutyád/macskád, stb.”

De nem is a szó a lényeg, hanem az, amit olyankor érez az ember. Egy Igazi Gazdi, a jóravaló, hűséges, törődő társ a sötét órákban sem hagyja magára szenvedő barátját. Kitartóan ül mellette órák hosszát, anélkül, hogy arra gondolna, kárba megy az ideje, lenne jobb dolga is, vagy, hogy felesleges. Ül és vár. Figyeli. Mintha ez a hármas kombináció képes volna meggyógyítani. Időnként ételt és vizet próbál belé diktálni, de vagy nem kívánja, vagy kijön belőle. Órák telnek el és még mindig csak ül, vár és figyel. Persze az orvosi segítségen, a kezelésen túl vannak és ilyenkor mélyen remélik, hogy ér is valamit. Nem a pénz miatt, amit rászántak. Elárulom, még a legszegényebb állatvédő szervezet is erején felül próbál segíteni kis mentvényén, ha az bajba kerül... Hogy hú, de sok megy el a kutyára és mi lesz a többivel? Nem, nem kímélik a pénztárcát. Ahogy bármely Igaz Gazdira igaz, hogy nem a pénz számít, csak az egészség, és az, hogy éljen a szeretett kedvenc. Még a menhelyen is sincs olyan, hogy „felesleges” élet...

De aztán felmerül a gyanú… mi van, ha már nem akar élni? Mi van, ha már csak mi próbáljuk életben tartani, de neki eljött az ideje vagy menne már? Az a legnehezebb, mert bár tudjuk, mi lenne a jó, nem akarjuk elengedni, mert aki szeret, az ragaszkodik. Van, hogy napok is eltelnek ebben az állapotban, mikor az ideg, a bánat, az idő felőrli az embert. Aztán ha még sem jött el az idő, még élni akar, akkor felgyógyul, és mi leszünk a legboldogabbak, leghálásabbak a világon. Ám mi van, ha nem ez történik?

Azt vesszük észre, hogy lassul a légzése. Már alig nyitja ki a szemét. Azzal a tiszta tekintettel néz ránk, ami olyan szép, olyan őszinte, de ez a tekintet annyit sugall: „hagyj elmenni”. Egyre jobban félsz, hogy többé már nem fog lélegezni, nem emeli rád a tekintetét. Bánatosan néztek egymásra. Valahol már tudod, hiába félsz, nincs esélyed és eljött a búcsúzás pillanata. Most az utolsó percekben vagy ki tudja, már napok óta, de folyamatosan búcsúzkodsz tőle, nehogy az legyen, hogy nem tetted meg és ne kelljen ezzel a tudattal élned tovább. Végül elköszönsz tőle.

Mert most már magától hunyja le örökre a szemét... Még egy utolsó pillantás, egy amolyan „minden rendben lesz, ne aggódj értem” üzenet és nincs tovább...

A bejegyzés trackback címe:

https://cockerrocker.blog.hu/api/trackback/id/tr517458038

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.05.14. 12:57:25

Nem, Kedves Ismeretlen - nem nevetek rajtad.
Sőt minden részvétem a tiéd, mert tudom én is (sajnos), hogy miről beszélsz.
Bizony, az imádott kis kedvencünk elmúlása épp úgy halál, mint az embereké - és semmivel se kisebb csapás, mint egy "igazi" családtag elvesztése. Mivel hogy ők is igazi családtagpk...

Holnapután lesz három éve, hogy rák okozta bélelzáródásban elvesztettem az avataromon látható, sárga tojócskámat (nem sokkal később követte őt a párja is) - és nem hevertem ki azóta sem, nem is fogom soha, hiába vannak új madárkáim. Bizony, egy állatka elvesztése után tovább élni semmivel sem egyszerűbb, mint embert gyászolni. Legalábbis, ha valaki szerető gazdi...

Úgyhogy fogadd, kérlek, legmélyebb együttérzésemet a kutyuska halála miatt. :-((

Márta12 2015.05.16. 21:37:35

Ezt januárban éltem át.. Iszonyu a kétség hogy hagyjam e vagy segitsek rajta és altassam el....
Sajnos hagytam.. És elment egyedül... Csak Rambo volt ott vele...
Soha nem bocsájtom meg magamnak.

Wabao 2015.05.21. 23:10:09

Kedves Ismeretlen-társ! :-)

Köszönöm, hogy nem nevettél ki és hálás vagyok a vigasztaló szavaidért! Nagyon sajnálom a téged ért veszteséget is, hiszen akkor jól tudod milyen elveszteni, ahogy Te is fogalmaztál, egy családtagot!

Kétségtelen, hogy sosem fogjuk őket elfeledni, lehetetlenségnek tartom. Viszont tudom és hiszem, hogy nem csak az emberek képesek holtukban visszajárni, megfigyelni bennünket, hanem ők is. Tudom, hogy velünk vannak.

És tudd, hogy én is osztozom a Te fájdalmadban!

Wabao 2015.05.21. 23:14:38

De igen, kedves Márta! Bocsáss meg magadnak!

Mélyen hiszek abban, hogy nem emberek, hanem ember-állat között is létezik egy mély viszony, amelynek keretében képesek vagyunk gondolatokkal, érzésekkel kommunikálni egymással. Nem örömödben altattad el, hanem mert nem volt valószínűleg sok más választásod. Ha hiszel az előbb említett nézetemben akkor tudod, hogy ezt Ő is tudja. Tudja, hogy azért történt, hogy ne szenvedjen. Tudja, hogy hiányzik neked.

Azért írom, hogy tudja és nem tudta... mert úgy vélem akár most is, de bármikor velünk lehetnek. Még ha nem is látjuk őket.

Azt is tudom, hogy Ő nem haragszik rád. Ő megbocsátott neked. Én is, Ő is arra kér, bocsáss meg Te is magadnak!