Mi akartuk elindítani Őket egy boldogabb élet felé… 

Egy nap felhívott Erika, hogy bizony mennünk kell: ki kell vinni az egyesület német partnerszervezetéhez  néhány kis védencet és köztük van Bambusz is, Aki nála volt ideiglenesen. Már korábban megbeszéltük, ha Bambuszt fogadják a német Spánielmentés, akkor csakis mi vihetjük  Őt és a többieket.  A mostani fuvarban olyan kis ebek voltak, Akikhez mind a ketten kötődtünk, ismertük őket: négy kis kölyök, Akiket mind a ketten fuvaroztunk, látogattunk az ideiglenes gazdiknál, két idősebb hölgy (idős spániel kislányok), Judit kedvencei, Akiket szintén mi fuvaroztuk a Spánielmentéshez annak idején.  És nem utolsó sorban Bambusz, Akit Erika  több mint három hónapig gondozott, szeretett. Tudtuk, ezt a fuvart nekünk kell elvállalni, mert szerettük volna elkísérni és elindítani Őket egy új élet felé.  Így hát felpakoltuk az ebeket és elindultunk az éjszakába, hogy hajnalra megérkezzünk a célállomásra.

Induláskor kíváncsian mocorogtak, ugatgattak egy darabig, majd elcsendesedtek és szépen álomba merültek. Mi feszült figyelemmel követtük az útvonalat és közben már a búcsú körül jártak  a gondolataink.

Biztosan nehéz lesz elengedni őket – gondoltuk magunkban -, hiszen messze mennek, és lehet, hogy soha többé nem találkozunk velük... De tudjuk, hogy nekik ez újabb esély egy boldog élet felé és ennek most mi is részesei lehetünk. Mégis  megfájdult a szívünk és könny szökött a szemünkbe, mikor hajnalban megállt mellettünk az autó és lassan átadtuk a kis drágákat - jó utat és a legjobbakat kívánva nekik.  Egy utolsó simogatás, még egy  puszi a buksijukra,  még egy pillantás rájuk, hogy minden rendben van-e, és már fordultunk is visszafelé.

Csendben, könnyeinkkel küszködve autóztunk hazafelé

Tudtuk, hogy hamarosan  újra láthatjuk őket fényképeken, boldog gazdis kutyaként, büszkén feszítve  új családjuk oldalán. És ezek a képek kárpótolnak mindenért és bizonyítják be újra és újra, hogy érdemes csinálni…  És ha nekünk még fáj is az elválás, az Ő érdekeik és boldogságuk a legfontosabb. Látni  valamelyik gyepmesteri telepen rács mögött, vagy szaporítók udvarán a megtört, szomorú szemű kis kutyát, Aki pár hónapra rá boldogan mosolyog egy képről a messzi távolból  a gazdi karjaiban - ez semmihez sem fogató örömöt és boldogságot okoz! 

Igen! Sikerült Neki, és sikerülni fog  a többieknek is!

Ez motivált akkor is, amikor kicsit szomorúan, ugyanakkor boldogan indultunk hazafelé, és tudtuk, hogy  legközelebb is végigcsináljuk, hogy megadhassuk a lehetőséget Nekik  egy jobb élethez. Mert ŐK megérdemlik.