Tököli rémek és én… avagy spánielem lesz és kész! - Ervin

2012. február 15. - panettone

A kezdetek kezdete…

 

Spánielekkel való, immár elég szoros kapcsolatom akkor kezdett rügyet bontani, mikor is nagy felindulásomban kitaláltam, hogy 4 év önkínzás után újból szeretnék kutyaszőrös kanapét, ruhákat és fel kívánok éjjel kelni a sípolós labdára feküdvén. 


Egyetlen dologban voltam biztos, nekem spánielem lesz és kész! Mikor eme vágy már a tetőfokára hágott bennem, nagy netes böngészések közepette rábukkantam egy „tököli rém” expresszes hirdetésére (már nem tudom ki volt), melyen keresztül eljutottam a Spániel Fajtamentő Egyesület honlapjára. Lássatok csodát kicsik és nagyok, pontosan ezen a napon volt a júniusi Lurdy Házas rendezvény. Ervinkének több se kellett, az éppen nálunk vendégeskedő párom húgát a hónom alá csaptam, kocsi kulcsot leakasztottam és go a Lurdyba. Ajtóban feküdt Dieselke, akkor már védelmező új anyukája ölében, akitől az „Őt nem adom, már lefoglaltam” mondatot halván cseppet sem aggódva mentünk beljebb, láttam az egész Lurdy spánieltől aranylik, sebaj, majd lesz más.  Így is történt…

DSC03529

Dupla box-ban két arany spani világító szemei fürkészték a sok izgő-mozgó kutyát és a járkáló népeket. Én eme box előtt lesátraztam, és kértem, valaki varázsolja elő a mindentudó, vörös hajú, kék pólós, folyamatosan cigizni induló, de oda el nem jutó hölgyet. Az átlagtól eltérő módon kb. 120 másodperc múlva megérkezett a tököli főóvónő és elmondta, hogy egyik Perec a kiscsaj (de érte este még visszaszólnak a gazdijelöltek), a másik pedig Szeder, a kissrác, ő rá éppen nincs jelentkező. Fenti bekezdésből leszűrhető, hogy én a tutira mentem („spánielem lesz és kész”), így tehát Szedert vittem ki sétálni.  Szerelem első látásra, sok-sok puszi, folyamatos riszálás, örömkönnyek, happy. Visszavittük a sétából és közöltem Judittal: nekem Szeder a kutyám! Nos, ezzel a mondattal indítottam be az „örökbeadót kifaggatjuk, örökbefogadástól elrémisztjük, vacsorázzunk, és aludjunk erre egyet” programot Juditban. De emberére akadt szerény személyemben, mert én vacsoráztam, aludtam és reggel 8-kor telefonáltam, hogy Szeder még mindig az én kutyám!

DSC06529 Pár nappal később Szigeti Zsuzsi elfuvarozta őméltóságát hozzám és habosan-babosan, jócskán megszeppenve, Szedri-Bodri az ölemben megérkezett véglegesnek hitt otthonába. Örömében az albérletben található legdrágább, legszebb és legfeltűnőbb helyen lévő, kézzel, géppel, indián nyugdíjasok nyálával szőtt, „olasz design” feliratú szőnyeget telibe hányta és f*sta…

Murphy törvénye: másnap az albérlet tulajdonosa szúrópróba szerű ellenőrzéskor, eme két db egyenként kb. 30-30 cm átmérőjű csekélység maradványait valahogy nem méltányolva közölte (előző szóbeli megállapodásunk ellenére!), hogy mégse nagyon kellene ez a kutya ide, vagy ha igen, akkor mi nem kellünk kutyástól.  Világvége, minden fekete és elborult, felettem viharfelhők gomolyognak, krokodilkönnyek potyognak. Szedrit bizony vissza kellett vinnünk kiinduló állomására, Tököl-Citybe L

Akkor is „spánielem lesz és kész”

Most mindenki törölje meg szépen a szemét, és olvasson tovább. Hiszen a történet alapvetése: „spánielem lesz és kész”. Juditnak felvázoltam a szomorú tényeket és ígéretet tettem rá, hogy Szeder valóban az én kutyám lesz, ha a fene fenét is eszik. Ekkor kezdődött tulajdonképpen igazából az én tököli pályafutásom.

Olyan voltam, mint a vasárnapi apukák

Mint a jó hétvégi apukák, ahogy tudtam mindig mentem Szedrimet látogatni, bundát kefélni, sétáltatni, fürdetni, mindeközben óhatatlanul beszippantott a közeg és beleszerettem a „tököli rémekbe”. Barátságba kerültem a korábbi írásokból már jól ismert két Spániel-menedzserrel is, Ritával és Tamarával. Örökbe adni is vittem pár ebet (pl. a fent említett Dieselt és Perecet, illetve druszámat, Erwint), közben a Lurdy Házban lévő rendezvényeken is részt vettem, de valami mégsem volt kerek, nem éreztem magam túl jól a bőrömben, mert nem tudhattam magam mellett egyetlen Szederemet. Mivel folyton ott dübörgött bennem az ösztön, hogy nekem Szedri kell, úgy alakult, hogy elhagytuk belvárosi albérletünket és egy kertes házban kötöttünk ki, mely életem egyik legjobb döntése volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Judit is végig tudta/érezte, hogy Szeder az én kutyám és mellettem a helye, ebben végig ösztönzött és támogatott is. Minden egyes telefonbeszélgetésünk, levélváltásunk vagy éppen személyes találkozásunk alkalmával tudatosította bennem, hogy mivel Szeder már általam „gazdis” kutya, így nem fog vacsorát kapni, sőt az utolsó hetet a kukoricásban fogja tölteni, mert bizony ő többet nem alszik vele egy ágyban a 22 db labdájával, hiszen már GAZDIS!

És igen GAZDIS…

Az új helyen a legszükségesebb dobozok kipakolás után, az első dolgom az volt, hogy Szederért menjek, és azon nyomban ide hozzam magamhoz. Mondanom sem kell, Szedri minden tököli találkozásunk alkalmával tudatta velem, hogy ő az én kutyám és vigyem már haza. Így is történt, október 10-én Szedri összepakolt, hátra sem nézett („hálátlan büdös kölyök” by Judit) és együtt eljöttünk HAZA!

 

(Megjegyzés: azóta végre szőrős minden bútor, 22 db labdával és 1 db Szederrel alszom, de miden megérkezésemkor kapok egy risza-táncot, kapok végtelen és őszinte szeretetet és hűséget, és most már jól érzem magam a bőrömben).

Természetesen, ahogy tehetem, azóta is járok Tökölre és a rendezvényekre is. Szavakkal le nem írható módon kirántja az embert a napi szürke rutinból, feltölt és erőt ad az a sok vakkantás, játék, ölbe bújás, sétálás, amit a mi kis „rémségeinktől” kapok.  Amíg nem próbálta, senki sem tudja, milyen dolog ennyi tekintet között megenni egy nyamvadt szendvicset, milyen meló megetetni ennyi éhes szájat, azt sem tudják, milyen a két „lób*szóval” összebújva szemlélni a távolban ülő, asztali lámpa alakú Selejtkét. Mint ahogy azt sem tudja senki,  milyen kimondhatatlanul  fájdalmas dolog elveszteni egy Lucifer nevű kis havert, és milyen seggre esve ülni a jégen, a falka közepén, mikor Romulus „lesegíti” az embert a rámpáról.

Aki még nem járt a spanik között, nem tudja, mennyire fájdalmas dolog elveszíteni egy Lucifer nevű kishavert... - nos, én ma már tudom, milyen ez...

 

Amíg tehetem, mindenben, amiben tudom, segíteni kívánom a Spánielmentést, mert ők is segítettek nekem azzal, hogy Szederre találtam, amiért örök hálával tartozom.

A bejegyzés trackback címe:

https://cockerrocker.blog.hu/api/trackback/id/tr834114990

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.