Élet ideiglenes kutyussal: Drazsé

Hónapok óta vívódtam az ideiglenesezésen. Befogadni egy árva kutyust, esélyt adni neki a jobb életre, visszanyerni az emberekbe vetett hitét, kibontani és megmutatni a világnak belőle azt, ami addig rejtve volt - igen, persze, hogy ezt akartam, ki ne akarná? Nagyon szerettem volna segíteni és kutyázni, ez egyértelmű volt, de aztán ahogy szoktak, mindig jöttek az ellenérvek: még nem állok rá készen; a saját kutyám sem áll rá készen; most nincs időm; sokat dolgozom és egész nap egyedül lenne otthon a kutyus; nem tudok majd eleget foglalkozni vele; nem tudok a sajátommal eleget foglalkozni miatta; mi lesz ha, mi lesz ha... Órákon át beszélgettem erről Tamarával és másokkal, akiknek már volt ideiglenes állatuk. Igen, körülményeskedtem na, de fel akartam készülni az új lakótársra amennyire csak lehet.

Aztán kezdtem megérni rá, lelkileg felkészülni erre az igen, ne becsüljük le: nagy feladatra. Valahogy tényleg kezdtek úgy alakulni a dolgok, hogy éreztem, belefér még egy kutty az életembe. Tamarával megbeszéltük, hogy bár nem együtt lakunk, de nagyon közel egymáshoz, és ezt kihasználva közösen vállaljuk a kutyát, mindent ketten csinálunk majd. Olyan kutyust szerettünk volna, akit valamiért a gazdijelöltek valószínűleg nem vennének észre a többiek között a menhelyen, és akinek nagy segítséget jelentene, ha egy otthonban esélyt kapna a kibontakozásra. 3 fontos szempont volt, amihez viszont mindenképpen ragaszkodnom kellett: 1. a kutya tudjon egyedül lenni napközben, míg én dolgozom 2. legyen szobatiszta 3. ne legyen különösebben problémás, mert Kiwi, a saját beagle-öm nagyon sok figyelmet és energiát igényel.

Terveztünk és beszélgettünk, ki lenne a jó, kit válasszunk. Egyszer csak egyik vasárnap azzal hívott Tamara Tökölről, hogy nincs szíve ott hagyni Drazsét, az egyik kedvencét és egyben jelöltünket, akiről nagyon már sokat mesélt, és nem tudja, mit csináljon. Tudtam, hogy itt az idő, itt a kutyus, biztosan éreztem, hogy jó lesz ez, úgyhogy izgatottan rávágtam, hogy akkor csináljuk, hozza el. Nem felejtem el, mikor Drazsi belépett az ajtón ijedten, egyáltalán nem értve, mi történik. Pont olyan volt, amilyennek elképzeltem, igazi kis gyámoltalan tündér. Elmúlt minden kétségem, én is azt gondoltam, hogy minden esetlegesen felmerülő gondot meg fogunk oldani, és tudtam, hogy minden rendben lesz, csak az a fontos, hogy ő jól legyen.

És Drazsi tényleg imádnivaló volt!

Annyira meg volt szeppenve a hirtelen jött nagyvárosi élettől, hogy az első pár alkalommal csak a lakásban mert pisilni, mert csak ott érezte magát biztonságban. Természetesen a szőnyegre. Megijedtem, mi lesz majd, ha hetekig próbálkozunk, míg szobatisztává váik, de másfél nap után Drazsi feloldódott annyira, hogy többé nem volt gond ezzel. Nagyon igyekezett! Aztán nem tudtuk másképp megoldani, el kellett mennem dolgozni rögtön az érkezése utáni nap. Rohantam haza, hogy vajon mi fog otthon várni - persze semmi, egy csóváló fekete manóka, aki épp alvásból kelt fel:) Huh, akkor az otthon hagyással sem lesz gond! Másnap viszont sajnos nem mentek már ilyen simán dolgok, Drazsi ugyanis az egész háznak szóló sírás és ugatás kíséretében lebontotta az ajtó egy részét. A kikötéseim 1. és 2. pontjai tehát úgy, ahogy voltak, sorban megbuktak:D Persze eszembe sem jutott rá haragudni, csak rájöttem, hogy mindig, mindig van olyan, amire az ember nem számított. Nem estünk pánikba, de rájöttünk, hogy mindenképp taktikát kell változtatnunk és dolgozni kezdünk ezen a problémán. Drazsét ezentúl nem hagytuk egyedül, csak 1-1 órára, kifárasztás után, általában másik kutyával együtt, ő pedig rengeteget fejlődött ebben is. Fantasztikus úgy hazamenni hozzá, hogy minden gond nélkül egyedül tudott lenni, nem félt, nem esett kétségbe, és ezt mi értük el vele közös munkával!

Ő Drazsé, az első ideiglenes kutyusunk :)

Azt hiszem, nem is kívánhattunk volna nála jobbat:)

Figyelt, igyekezett, és semmi mást sem kért, csak szeretetet. Kimondhatatlanul hálás kutyus, és mindig minden percben kimutatja. Drazséval szerencsére nagyon könnyű az élet - mégis, az első hét borzasztó fárasztó volt a sok új élmény miatt, és persze alig aludtunk, csak rá koncentráltunk. Volt, hogy később is elfáradtunk, mert nehéz volt összeegyeztetni a különböző munkarendeket a kutyák innen-onnan begyűjtésével és sétáltatásával, azzal, hogy a 3 kutyából 2 szeparációs stresszes volt, na meg a saját kutyáink kutyasuliztatásával és vizsgájával. Pedig Drazsi persze nagyon vigyázott, nehogy bármi gondot okozzon nekünk:)

Az együtt töltött több, mint 2 hónap alatt naponta voltunk nem is olyan apró csodák tanújai.  Drazsi egyre boldogabb és kiegyensúlyozottabb lett, élvezte, hogy nem 30 másik spanival kell versengenie a figyelemért és a simiért, és élvezte, hogy saját falkája és emberbarátai vannak, akiket nagyon szeret. Csodálatos volt látni, hogy az a kutya, amelyik nemrég még mindentől rettegett, úgy szaglázik a Dunaparton, hogy nem is veszi észre, hogy közben elmegy mellette a HÉV. Hogy folyamatosan csóválva, büszkén jött pórázon a nagykörúton. Vagy amikor séta közben boldogságában egyszer csak teljes erejéből elkezdett rohanni körülöttünk, vagy játszani hívta az egyik kutyánkat, vagy hogy szokássá vált, hogy a velük való találkozásokkor csóválva bújt oda, vagy hogy egyre gyakrabban csak úgy ok nélkül, csóválva hempergett a szőnyegen, és ha mellé feküdtünk, bújt és bökdösött és együtt hempergett velünk:) Drazsi apránként "kibontódott":)

Mondanom sem kell, az egész környék ismerte és szerette, hiszen mindenki szívét azonnal elrabolta már az első találkozáskor:) Minden kutyás tudta a történetét, és együtt szorítottak Drazsinak az egyesület tagjaival, valamint a barátainkkal, hogy minél előbb igazi, saját családra találjon.

Eljött a karácsony, én pedig családot kértem neki ajándéknak

Végignéztük, ahogy sorban találtak gazdira a spanik - csak Drazsiért nem volt komoly érdeklődő. Vegyes érzéseim voltak, mert nagyon szerettem Drazsit, de eszembe jutottak azok a kutyusok, akik örök ideigenesekké váltak, és úgy éreztem, ideje erre is fekészülnünk lelkileg, hátha tényleg nálunk marad. Végül, mivel Drazsi még Szenteste is nálunk volt, megbeszéltem vele, hogy ha esetleg nem, vagy csak sokára jön A Gazdi, akkor se aggódjon, maradhat velünk, amíg csak akar, örülünk neki. Aztán kiderült, hogy (az egyik barátunkat idézve) "a Jézuska csak késett és nem tévedt el", mert 26-án este hívott egy kedves hölgy, hogy szeretnék minél előbb megismerni Drazsit, akibe egyébként már képről beleszerettek!:) Ebbe a fekete komolyarcú kis keverékbe, akit eddig nem vett észre senki a sok szép színes fajtatiszta kutyus között! Csak nem A Gazdi hívott? Megvolt a közös séta, ami persze csak megerősítette bennük, hogy igen, Drazsiban megtalálták kutyájukat, rá vágynak, ő lesz az új családtag!

Gyorsan történt minden, ahogy ez lenni szokott

Néhány nap múlva költöztettük is Drazsit új otthonába. Megsirattuk, összegyűjtöttük a falkáját egy kis búcsúbulira, és kihasználva a maradék időt, simogattuk-puszilgattuk szüntelen. Ő pedig pontosan tudta, hogy mi történik, csak nem tudott mit kezdeni a vibráló izgatott-boldog-szomorú energiáinkkal, és csak remegett szegényke:) Aztán ahogy találkoztunk Dóriékkal, A Gazdiékkal, Drazsi szárnyalni kezdett, a lakásban kifulladva-vigyorogva rohangált és felfedezett mindent, és nagyon-nagyon boldog volt, hogy végre ő is igazi, saját családot kapott, annyira örült neki! És vele együtt mi is, és mindenki, aki ismerte őt és szerette. A kicsilány hazaért!

Nézz a szíved legmélyére!

És most nézzen mindenki a szívébe, és mondja meg: hol van ehhez a határtalan boldogsághoz képest 1-1 pisifolt, vagy adott esetben szétrágott dolog, esetleg odamorranás? Komolyan többet számít, mint élettel megajándékozni egy ilyen tündért? Sokszor gondolok rá, hogy ha mi nem vagyunk, Drazsi talán még mindig Tökölön, a sok szépséges spániel között várná csendben bújva, hogy valaki észrevegye végre és lehetőséget adjon neki a kibontakozásra... Szégyellném magam, ha az óvatoskodásom miatt nem hoztuk volna el.

Boldog vagyok, hogy megismerhettem őt, boldog vagyok, hogy része lehettem az életének, és segíthettem neki. Hogy nálunk ez a 4 éves kívül-belül gyönyörű fekete keverék cukorkutya lehetőséget kapott arra, hogy megmutassa, ő is ugyanúgy ér annyit, mint egy 1 éves arany cocker spániel. Drazsi mindig különleges marad számunkra, tiszteletbeli falkatag. És persze már alig várjuk a következő ideiglenest, a következő csodát, a következő kalandot:)