Következő Angyalunk: Enikő

2011. december 20. - panettone

 Egy önkéntes tollából

 

Hosszú ideje halogattam már, hogy írjak egy bemutatkozó cikket a blogra, mint spanis önkéntes… Túlzottan nem fűlött a fogam a dologhoz; fogalmazást írni mindig is szerettem, de írni saját magamról, na az nem az én esetem. Aztán, tegnap este, mikor különösen sok tanulnivalóm volt (az ilyen mindig inspirálóan hat az emberre minden téren, kivéve a tanulást), úgy döntöttem, egye fene, ennél sokkal jobb alkalom úgysem lesz… talán a félévi nyelvvizsga. Ötletem sok továbbra sem volt, tehát úgy döntöttem, leülök, tollat fogok, és leírom, ami eszembe jut. Utólag visszanézve, úgy érzem, kissé túlságosan is sok minden eszembe jutott.
 
Tudni kell rólam, hogy állatvédő pályafutásomat a Noén kezdtem. Az iszapkatasztrófa után mentünk ki először a barátnőmmel, és ott is ragadtunk egész télre. Minden szombaton kinn voltunk, sétáltattunk, kennelt takarítottunk, etettünk. Segítettünk, ahol tudtunk, pont, mint a kiscserkészek.
 
 
/csak zárójelben, megjegyzem, hogy a fura szőrös izé a kép jobb felén egy ló oldala/
 
Aztán jött a tavasz, és még mindig teljesen kívülállónak éreztem magamat. Kapcsolatom a barátnőmmel meglazult, egyre többször mentem ki egyedül. Ha kitakarítottam tíz kennelt egyhuzamban, az össz reakció annyi volt, hogy hát igen, a legtöbben hamar ráunnak; köszönet semmi. Az egyik alkalommal hozott össze a sors a menhely egyik dolgozójával, Papamacival. A nap nagy részét azzal töltöttem, hogy neki segítettem, ő pedig többek közt elmesélte, hogy spánieleket ment. Ezután nem láttam két hónapig /ő hétköznap dolgozott, én szombaton jártam ki/. Végül a tavaszi szünetben botlottam újra belé.
 
Említette, hogy azon a héten, szombaton lesz a Lurdy Házban spánieles rendezvény, lenne kedvem menni? Rágódtam rajta egy darabig /senkit nem ismerek ott, vele is életemben kétszer találkoztam, ráadásul a spánieleknek olyan hülye hosszú fülük van/, aztán belegondoltam, hogy mit veszíthetek? Jobb, mint itthon ülni, nem? Dehogynem. Ha mégsem jönne össze a dolog, elkéredzkedek valami sürgős tanulnivalóra vagy hasonlóra hivatkozva. Felhívtam Papamacit, aki vidáman közölte, hogy remek, akkor szombaton hajnali fél hétkor felvesz a ház előtt. Pfffff… erre azóta sem tudok mit mondani, pedig már túlvagyok tucatnyi rendezvényen… Annyi szerintem elég, hogy tipikusan az a fajta vagyok, aki reggel 11-ig a kislábujját sem dugja ki a takaró alól. Na mindegy…
 
A spanik törzshelye Tökölön van. Tökölről azt kell tudni /a rengeteg turisztikai látványosság mellett, amiből biztosan rengeteg van neki, bár én még egyet sem láttam/, hogy pofátlanul távol van mindentől, a közlekedése pedig a hozzám hasonlóan városi menetrendhez szokottnak egyszerűen siralmas. A busz óránként jár, ami az olyan notórius késők számára, mint én, pocsék hír. A menetidő egy óra Csepelről, onnan pedig egy újabb bő fél óra a menhelyig. Ja, és Csepeltől a 17. kerületig megint másfél óra, de ezt már meg sem említem. Viszont a sétatávot már sikerült 17 perc alatt megtennem /tüdőmet kiköpve, szakadó esőben… szórakoztató volt. Nem, mégsem volt az… Két perccel késtem le a buszt. De egy helyi srác kisegített, az ő szavaival élve beavatott Tököl egyetlen titkába, miszerint, ha levágjuk a nagy vargabetűt, amit a busz leír, még elkaphatjuk egy másik megállóban/.
 
A legmeghatározóbb emlékem az első lurdys rendezvényemről, amikor ránézek az órára /telefonomra./, delet mutat, én pedig döbbenten konstatálom, hogy már hat órája fenn vagyok. De azt hiszem, ennek egy önkéntescsalogató írásnak kéne lennie, úgyhogy beleveszek még pár gondolatot. Először is, nem kell attól tartani, ha valaki először jön. A csapat maximálisan nyitott és befogadó, az első percektől kezdve soha nem éreztem magam kívülállónak. Van egy fix csapat, akit minden rendezvényen látni lehet, valamint szintén van egy változó csoport, attól függően, hogy ki mikor ér rá, mikor tud eljönni. Elsőként a fajtamentés lelke, Spanci, a batárnagy piros cipőjében és egy folyamatosan nyavalygó arany spániellánykával a nyomában, Papamaci az elhagyhatatlan munkásruhájában, Zsuzsi, aki nélkül nem tartanánk ott, ahol /félreértések elkerülése végett, ez pozitív hangsúly volt/, Rita a nyakába nőtt fényképezőjével, Tamara Drazsival, és még hosszan folytathatnám a sort…
 
 
A lurdys rendezvényeken mindig van mit csinálni, erről gondoskodik az a tizenegynéhány spani, akiket vinni szoktunk. A parkoló mellett van egy nagyon hosszú kutyafuttató, aminek természetesen a túlsó oldalon van a bejárata, ide szoktuk hozni a spanikat rohangálni. De ha odabent vagyunk, akkor is mindig akar valaki párméteres körzetben, akivel beszélgetni lehet. Persze főleg spanikról.
 
 
Alapszabály, hogy mindenkinek, aki rendszeresen kijár Tökölre, van egy kedvence. Ezen a kutyaválasztósdin én elég hamar túlestem; már az első rendezvényen találtam magamnak egy Tomit. Egy SziaTomit, hogy pontos legyek. Annak a Sziának is megvan a maga története, de úgy érzem, máris túl sokat írtam, úgyhogy azt most nem mondanám el. Tomi egy három éves spani keverék, akit elsőre sikerült megtalálnom. Egész nap pesztráltam, és másnapra megvilágosodtam: nekem biza’ kutya kell. Egész pontosan, nekem Tomi kell. Apámékkal már párszor lejátszottuk ezt a beszélgetést, a végeredmény mindig ugyanaz lett: lakásba kutya nem való. Na pff. Most is heteken át pedáloztam, eredmény: naná, hogy nem. Ez volt egy szombat délben. Délután hívott Papamaci, van Noén egy szuka, csütörtökön megy gazdához, addig kéne neki ideiglenes, Sok port nem kavar, félénk, visszahúzódó. Mái napig nem tudom, hogyan sikerült rávennem apámat, hogy beleegyezzen… Még mindig hallom a hangját, ahogy mondja: ha IDEPISZKÍT… ha MEGRÁG VALAMIT… ha UGAT ÉJSZAKA… nem kellett befejeznie, anélkül is tudtam, jobb, ha vigyázok magamra. Nagyon.
 



Töpi idekerüléskorTöpi most
 
Töpi 3,5 kg volt, mikor idekerült, kb. 30 centi magas, fekete bodros szőrű félelem és megrettenés. Eredeti neve Linda, amit akkor értettünk meg, mikor először megijedt valamitől. Ha Töpi megijed, helyből három méterrel odébb veti magát, majd hátracsapja a fejét és üvöltő vonyításba kezd, ami akár percekig is kitart. Sorozatbeli névrokona hozzá képest gyenge kezdő, általában az egész lakópark, hallgatja, ahogy sétálunk.
 
Töpi túlélte a pár napot csütörtökig, amikor is könnyes szemmel leadtam a Noén. Este már jött is vissza, mivel a „gazdája” „elnézte” a naptárat… Egy hét múlva megint elnézte, de addigra már annyira hozzánk nőtt ez a kis betoji és teljesen zakkant lény, hogy úgy döntöttünk, nem megy sehová. Én meg pakolásztam a fejemben a dolgokat, ugyanis sanszos volt, hogy ha Töpi elmegy, jön helyette Tomi. Tisztáznom kellett magammal, hogy Töpi maradt, ergo Tomi felejtős. Na ez az, amit a mai napig nem jött össze. Ahogy odaszoktam Tökölre, Tomi egyre jobban ragaszkodott hozzám, én hozzá, itthon pedig lelkesen várt a saját kutyám, aki minden este ágyban alszik velem… Na ezt az érzelmi katyvaszt nem kívánom egy kutyásnak sem; ha nem lenne az egyik, lehetne a másik, de hát az egyiket is szeretem… Végül júliusban „szembetegséggel” megpróbáltam hazacsempészni /tényleg be volt gyulladva a szeme…/, finoman szólva nem sok sikerrel. Első nap ki lettem paterolva a mamámékhoz Tomistul-Töpistül, mondván, hogy a kutya hét végén megy vissza Tökölre, téma lezárva. Apám még megsimogatni sem volt hajlandó, túlságosan is tanult az utolsó esetből. Tehát Tomi hétvégén visszament Tökölre… na azt sem kívánom senkinek. Mikor egyszerre vagyok kiborulva és közben még mindig azon pörög az agyam, hogy hogyan hozhatnám mégis haza…
 
          
Ha már itt tartunk, pár szó Tomiról… mert bár csak akkor fogok beletörődni, hogy nem én hoztam haza, ha ezt valaki más megteszi, el kell fogadnom, hogy jelenleg nem sokat tudok előrelendíteni az ügyön. Szóval, alapinfók… három éves, ivartalanított, chipes, spani keverék kan, a jó ég tudja, mi lehet még benne. A hirdetésben le van írva, hogy kissé makrancos természetű, ez tény. Jó néhány hónapja arról ismernek fel minket a Lurdyban, hogy Tomi az, aki először morog, és aki először akar nekimenni egy másik kutyának. Engem nagyon bevéd, ha három méteres körzetembe rajta kívül bárki másik kutya kerül, már acsarog, és ha a másik kutya ezt nem veszi komolyan, és közelebb jön, neki is ugrik. Eddig egyetlen kutyának láttam behódolni: a 30 centis, pár kilós hisztérikámnak. :D Ezt a tulajdonságát tudni kell kezelni, mert csúnya összekapásokat is eredményezett már. Éppen ezért csakis egyedüli kutyának ajánlott, lehetőleg kertes házba, ahol sokat mozoghat, de természetesen lakásba bejárással, ami alatt nem a folyosót értem. Olyan helyet szeretnék neki, ahol tényleg a család része lehet, ahol a gazdák sokat tudnak vele foglalkozni, nem csak az első hónapokban, ahol vinnék sétákra, kirándulni. Az már csak hab a tortán, ha az esetleges gyerek már elérte azt a kort, amikor megtanulja, hogy a kutyán nem a faroknál van a fék, sem a füleknél a kormány. Továbbá, kizárólag leellenőrizhető helyre szeretném, ahol figyelemmel lehet követni a további életét. Félreértés ne essék, ez alatt nem azt értem, hogy oda akarok költözni és hullatni utána a krokodilkönnyeket, de örülnék, ha a gazdi hajlandó lenne küldeni róla néha pár képet, valamint az első napokban szívesen megnézném, hogyan boldogul.
 
  
Visszatérve az eredeti témához; spanik. A Noén azóta nem voltam kinn önkéntesként, hogy először elmentem a Lurdyba rendezvényre. Kihangsúlyozom, én nem akarok semmi rosszat mondani a helyről, én egyszerűen nem passzoltam oda a képbe. A rendezvényeken kívül minden héten kijárok Tökölre; van egy viszonylag keményebb mag, akit minden hétvégén kint lehet látni. Tököl az a hely, ahol az ember soha nem fogy ki a teendőkből, legyen szó az udvar vagy a ház takarításáról, a spanik ápolásáról /beleértve az újoncok nyírását, lelkének ápolgatását, a teljes falka tutujgatását, és bármi ide kapcsolódót/, sétáról, vagy éppen csak egy kis pihenésről az egész napos ténykedés után.  Tököl egy külön idősíkban fekszik, ahol sokkal gyorsabban pörög az óra mutatója: az ember épphogy megcsinál egy-két dolgot, megsétáltat egy kutyát, és máris elment a nap fele, egésze. Irány haza, és megint egy hétig kell várni arra, hogy újra eljöhessünk erre a… fura lenne azt mondani, hogy béke szigetére, mert ha valami, hát béke és nyugalom soha nincs kinn, erről a 30-40 spani mindig gondoskodik. De a hely hangulata, az élmények és a kikapcsolódás, amit nyújt, teljesen kiemel a hétköznapi mókuskerékből. És ez az, amit semmi pénzért oda nem adnék.
   
   
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://cockerrocker.blog.hu/api/trackback/id/tr153478977

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.